A Múzsám kezébe került egy régi írásom. Homlokráncolva, akkurátosan olvasta el a közel tíz oldalt, amit még időszámításunk előtt vetettem papírra. Rám nézett. Zöld szeméből nem tudtam kiolvasni, mit gondol. Aztán elmosolyodott. Csak egy szó volt.
– Folytasd!
– Komolyan?
– Komolyan. Mit veszthetsz? Egy rajongód már van.
– Hol kezdjem?
– Keress pályázatokat, és írj!
– Komolyan?
– Ha, csak ennyiből áll a szókincsed, akkor inkább hagyd.
És folytattam. Vagy inkább elkezdtem? Újrakezdtem.
Hogy, miért?
Egy szó miatt. Egy szó felszínre hozta rég elfeledett álmomat, hogy író leszek. Egy szó megindított bennem egy érzést, ami most kikívánkozik. Papírra kívánkozik.
Múzsám lett. Csendes mecénásom, aki elvonul, ha kreativitásom a felszínre tör és magányra vágyom. Őszinte, kegyetlen kritikusommá vált, hiszen tudja (tudom), jobbá nem akkor válok, ha kedvesen megsimogatja fejemet és szép szavakkal illeti dőre, összecsapott munkámat. Olvas, és kérdez. Rávilágít a hibákra. Mert ő az olvasó. Az olvasó pedig tudja, milyen történetre vágyik.
Elindultam. Elindítottak. Elég volt egy szó.
