Az utolsó csepp II.

Az utolsó csepp II.

Zoltán zsebre vágta az apró üvegcsét, mielőtt belépett a bükkszínűre lakkozott, műanyag ajtón. Mellkason vágta a tizennyolc fokra lehűtött szoba száraz levegője. A légkondicionálóból ömlő hideg nemcsak a megbarnult levelű szobanövényeket, de az iroda tulajdonosának arcvonásait is megkeményítette. A mélybarna tölgyfaasztal vélhetően ötven évvel korábbról maradt itt, mintegy mementójaként az elpusztított erdőknek. Az üres munkaasztalon a széles képernyő és egy életéért küzdő kaktusz között Zoltán egy rég elfeledettnek hitt tárgyat fedezett fel. A gondolatai egy pillanatra visszaröppentek harminc évvel ezelőtti Budapestre, ahol minden sarkon ilyeneket lehetett kapni. Szájában összefutott a nyál, nyelvét egyenesen taplószáraznak érezte.

– Önt is meglepte – nem kérdés volt Zoltán felé.

– Meg.

– Pedig az ön hazájában nem ritka dolog.

– Most már ott is az. Úgy tudom.

– Úgy tudja… – a német kancellár kicserepesedett ajka ravasz mosolyra húzódott, de gyorsan rendezte arcvonásait.

Zoltán meredten bámulta a háromdecis üvegpalackot, amelyben buborékok versengve szaladtak az ég felé és kék címkéjén egyetlen szó állt: Kékkút.

– Szóval a viza elpusztult – köszörülte meg torkát a kancellár.

– El.

– Mi a véleménye a víztisztítóról?

– Őszintén?

– Őszintén.

– Tizenöt százalékkal csökkentette a mikroműanyag jelenlétét a vízben. Ez optimizmusra adna okot…

– Ha?

– Ha nem halt volna ki az utolsó édesvízi halfaj.

– Mire céloz?

– Emlékszik a 2033-as Libanoni Egyezmény zárópontjára? Az utolsó édesvízi halfaj kihalása után a szennyezett folyóvizekből történő ivóvíz vételét a kormányok kötelesek megszüntetni – idézte Zoltán. – Tehát a Dunán, a Volgán, a Rajnán és az összes többi nagy folyón el kell zárnunk a csapokat.

A kancellár felállt és az ablakhoz lépett. Bőre aszottan tapadt arccsontjára, ráncai árnyékot vetettek mimikáira, pedig pár évvel fiatalabb volt Zoltánnál.

– Ez biztos? A maga vizája volt az utolsó?

– Összesítettem az adatokat, amiket ma kaptam. Csak a csehektől ma három kihalt halfajt rögzítettek, a románoknál nyolcat és a lengyelek rögzítettek négyet. Elfogytak az európai halfajok.

A kancellár merev arccal figyelte az alattuk elszáguldó mágnesvasutat. A kövezetről visszaverődő erős napfény elvakította előle a mindennapok embereit.

– És nem tudunk telepíteni, mondjuk Afrikából…?

– Afrika folyói három éve kiszáradtak – Zoltán olyan rezzenéstelen arccal közölte, mintha a várható hétvégi focimérkőzések kimeneteléről beszélgettek volna. – Milliók siratták el a Nílus utolsó cseppjeit, amit élőben közvetített a BBC.

– Szűzanyám, valóban… – dörzsölte meg homlokát a kancellár, majd visszaült forgószékébe. – Szomjan halunk a folyóink mellett.

Mindketten a palackozott vizet bámulták. Olyan hívogatóan bársonyosnak tűnt a folyékony semmi, és olyan kegyetlennek a szomjúság, hogy a jégveremmé fagyasztott iroda sem tudta enyhíteni a víz utáni függőséget.

– Nem lennék a maga helyében – mondta Zoltán.

– Én sem. Fontolóra vettem a lemondásomat.

– Ez kicsit olyan lenne, mint egy cserbenhagyásos gázolás.

– Mindent a maga vizájára tettem fel. Ha kiderült volna, hogy a Wasserfirma gépe ötven százalék alá tudná csökkenteni a mikroműanyag jelenlétét…

– Maga túl sokat vár a mérnökeitől. Tizenöt százalék is remek eredmény.

– Csepp a tengerben! – a kancellár ideges mozdulatot tett a levegőbe. – Az utolsó csepp.

– Ha tovább tudnák fejleszteni…

– Nem tudják!

– De…

– Nincs meg hozzá a technológia.

– Talán a következő tíz évben…

– Elégettem a kutatásra szánt állami pénzeket!

A kancellár a hasához kapott és felszisszent. Vesekő, gondolta Zoltán. A vízhiány következtében népbetegséggé vált.

– Importálnunk kell a vizet – a kancellár összegörnyedve meredt a palackra. – Sose gondoltam, hogy egyszer visszavezetjük a jegyrendszert…

Zoltán hallgatott. A Kékkút felirat egyre élesebben vibrált.

– Most menjen! – intett a kancellár továbbra is alhasára szorítva a kezét. – A maga munkája itt véget ért. Meg kell ejtenem egy telefonhívást.

Zoltán az ajtón kilépve még hallotta a magába roskadt kancellár utasítását a rendszernek.

– Videóhívás. Hívószám egy, kilenc, nulla, hét.

 …

– Amennyiben Instagramon vagy Snapchaten megosztja fényképét a #regensburgtaxi felirattal, öt euró kedvezményt biztosítunk a végösszegből!

Zoltán az idegesítően kedves női géphang ajánlatát figyelmen kívül hagyta. Lehúzta karóráját az önjáró autó fizetőfelületén, majd kipattant a hőségtől és a tömegtől vibráló utca kövezetére.

Köszönjük, hogy utazásához minket választott! – csipogta a női géphang. – Kérjük, értékelje szolgáltatásunkat a megfelelő…

Zoltán becsapta a kocsiajtót és a tabletjeikbe merült járókelőket kerülgetve elindult a kávéház terasza felé. Maike csészealj nagyságú szemüvege mögé bújva nézett talán a férfira, talán az utca forgatagára.

– Késtél – közölte merev arccal.

– A forgalom – vágta rá Zoltán.

– Ez nem Budapest. Itt már tíz éve számításon alapuló közlekedési rendszer van…

– Maike, kérlek.

Zoltán unottan kiválasztotta az asztalba épített képernyőn a presszó kávét. Nem hiányzott ezekben az ínséges időkben a koffein vízelvonó hatása, de olykor csak a folyadék illúziója is elegendő volt az emberi szervezet átverésére.

– Mihez kezdesz…? – kérdezte Maike zavartan forgatva csészéjét.

– Most, hogy már halbiológusként felesleges vagyok?

– Nem vagy felesleges.

– Ha én nem is, a munkám már igen. A halak csak ma haltak ki, tehát nem annyira régen, hogy régészként folytassam a kutatásomat.

– Az egyetemen taníthatsz tovább…

– …egy holt tudományt.

– Zoltán! – Maike lekapta napszemüvegét. – Ne csináld! A mikroműanyag elleni harcban még óriási segítség lehetsz! Te mondtad, hogy a Wasserfirma gépe jó lehet…

– Te pedig azt, hogy… hmm… szar.

– Az indulat beszélt belőlem. Neked volt igazad! Más cégeknek még ez a tizenöt százalék sem sikerült.

– Maike – Zoltán félretolta az olajsűrűségű kávétól gőzölgő csészét és előrehajolt. – Hazamegyek.

A nő beleharapott az ajkába.

– Hazamész – ismételte.

– Igen.

– Mennyi időre?

– Nem tudom.

– De mégis?

– Tényleg nem tudom.

– Visszajössz?

Zoltán nem válaszolt. Kényszeresen a nadrágzsebéhez kapott, és kitapintotta az üvegcsét. Maike felvette napszemüvegét és Regensburg szürke utcaképébe bámulva ennyit mondott:

– Jobb is, ha nem.

A történet itt folytatódik!

valentin-farkasch-gctgp86mhnq-unsplash_980-min.jpg