Fagyosszentek
– No, mi legyen? – kérdezte Pongrác. – Az én véleményemet tudod – fintorgott Bonifác. Kérdően tekintettek Szervácra. Szervác a sziklameredély szélén állt, karba tett kézzel nézte a hegy lábánál fekvő, hajnali ködbe burkolózó falut. A horizonton narancsszín derengés hirdette az új nap eljövetelét. Május idusát. – Minden évben ugyanaz – mondta. Megdörgölte kortalan, sápadt arcát. – Mert ez a feladatunk – sóhajtott Pongrác, akár egy apa, aki már sokadszorra magyarázza el az élet nagy dolgait nehéz felfogású gyermekének. – Már rég túl lennénk rajta, ha nem csinálnál elvi kérdést belőle, Szervác! – a szikla szélén ülő Bonifác leköpött a mélybe. Felhúzott térdére támaszkodva, undorral tekintett a völgyre. – Ne kezdjétek! – forgatta szemét Pongrác. – Ez minden évben nagyon nehéz döntés. – Szörnyű, hogy egy legyintéssel el akarod intézni – csóválta fejét Szervác, Bonifácot fürkészve. – Mert ennyit érnek! – csattant fel Bonifác. – És kezdődik is… – Pongrác…