Inverter méz
– Túl hamar összeállt– Annál jobb, mindig panaszkodsz, hogy beáll a csuklód a gyúrástól.– És az állaga is más…– Biztos a kétszeres adag miatt.– Sokkal barnább, mint tavaly…– Ha minden áron karácsonyi hisztit akarsz látni, jó úton haladsz.– Na, jó, akkor pihentetem a tésztát. Hol vannak a formák?– Legfelső polc, a vízforraló dobozában.– Itt csak a pirító doboza van. És az van ráírva, hogy „befőttes üveg kupak”.– Akkor alatta.– Itt meg zacskók vannak egy nagy zacskóba csomagolva.– Akkor nem tudom, találd fel magad!– Nyugi, nyugi, azt hiszem, megvan. Ja, nem. Ezek a húsvéti süti formák.– Ott kell lennie a karácsonyinak is!– Itt csak nyúl és gomba forma van.– Kell lennie fenyőfának meg csillagnak is.– Tojás alakú van még.– Hát jó, legyen az. Majd rajzolunk rá cukormázzal hullócsillagot.– Azt nehezen.– Miért?– A cukormáz beszáradt.– Ó, hogy a… nem leszek ideges! Szeretet ünnep van vagy mi a franc!– Tegyünk rá porcukrot!– Remek.…
A kis herceg
Megjelent: Nők Lapja Egészség Anna egy teherautó hangjára ébredt a délutáni szunyókálásából. Álmosan tántorgott az ablakhoz és a virágos fotelre térdelve kikönyökölt az ablakpárkányon. Az autó körül kék overállban férfiak álltak. Kinyílt a kocsi hátulja és előkerült belőle egy kanapé. Majd egy asztal, hozzávaló székekkel. Anna érdeklődve nézte, ahogy ki-be járnak az üres házba, egyre több és több bútort behordva. Megérkezett egy királykék kisautó. A sofőr oldalról kipattant egy asszony, és hangosan kiabálni kezdett a kék overállosokkal. Majd nyílt a hátsó ajtó és kiszállt a Kis Herceg. Kétség sem férhetett hozzá, hogy egy mesebeli királyfi volt: szőke haja kócosan, kissé a szemébe lógott, zsebre dugott kézzel állt a járdán. Meredten bámulta a házat, ahova folyamatosan hordták be a bútorokat. Anna csak egy pillanatra látta az arcát. Hasába millió pillangó fészkelte be magát. Vigyorogni támadt kedve. Egyszerre szerette volna továbbra is észrevétlenül figyelni a Kis Herceget, és hogy felnézzen az ablakába.…
Anyák Napjára
Aranylánccal, ezüsttánccal leplek meg májusi nyárban. Madárdal kísérje lépted, s merülj el orgonától sűrű tájban. Édes szavak, bókok hada zengje neved nagyvilágba. Lelkednek tiszta csöndjében újra hallom rég elfeledett imánkat. Angyalszárnyad, fáradt vágyad akaszd fel öreg vállfádra. Legyen tiéd egyetlen nap, hisz örökkön vigyáztál mások álmára. Aranyláncom, ezüsttáncom nem ér fel hozzád, földi angyal. Ajándékom a szeretet. Kísérjen el, ha el is múlt Anyák Napja. Fotó: unsplash-logo Liana Mikah
Majdnem tökéletes
Tizenkettő voltam. Vagy tizenhárom. De ez nem is lényeg. Körmömet a tenyerembe fúrtam, úgy álltam az irodalom tanárom előtt. Felsülve. Torkomon akadt a vers. Ady. A kedvencem. A tanár vigyorogva véste be az egyest. Egész úton hazafelé potyogtak a könnyeim. Csődöt mondtam. Hogy mondom én ezt el otthon? Nem attól féltem, hogy bántanak. Apám előbb töri el a saját ujjait, minthogy kezet emelne rám. Attól féltem, hogy csalódnak bennem. Mert nekem anyukám a példaképem. Történetét színpadra valónak éreztem. A nagyanyám egyedül nevelte a három leánygyermekét az átkosban, egy szuterénben. Középső gyermeke hátszél nélkül indult el egy ismeretlen úton, nem kisebb céllal, minthogy orvos legyen. Sokan próbálták elgáncsolni. Tanárok, osztálytársak, a párt. Még többen azok, akik közel álltak hozzá. Mégis emelt fővel, két farmernadrággal és egy tollal végigcsinálta az egyetemet. Mindig mert nagyobbat álmodni, mint amit a körülmények engedtek neki. Orvos lett. Bár én nem orvosira készültem, de szerettem volna egyetemet…
100 szóban Budapest
Ha kíváncsi vagy 2018 többi nyertes történetére ide kattintva el tudod őket olvasni!
Az odafigyelés sapkái
Igaz karácsonyi történet alapján Ez a történet nem szegény emberekről és karácsonyi csodákról szól. Ez a történet a szeretet egyik pillérjéről, az odafigyelésről szól. Aki megdöbbentő, szívszorongató fordulatot vár a végén, most álljon meg! Aki már legalább egyszer boldog volt, hogy egy pár zoknit kapott karácsonyra, olvasson tovább! A történet egy teljesen hétköznapi, márkás sapkával kezdődik. Ez a sapka olyan átlagosan unalmas fejfedő volt, amely mellett a legtöbb ember szemrebbenés nélkül elsétál: bojt nélküli, vajszínű, visszahajtott, minden csillámot és flittert nélkülöző, kötött ruhadarab elején márkajelzéssel. Eme nemes egyszerűségében számomra mégis páratlan volt. Azok közé a ruhák közé sorolható, amelyek kortalanok és az ember úgy tekint rájuk, mintha mindig is vele lettek volna. Felbukkanására már nem is emlékszem. Hogy ajándék volt-e valakitől, vagy egy turi polcán akadtam rá, már nem lényeg. Kamasz korom olykor zord, máskor napsütötte teleit végigkísérte; akárcsak egyetemi éveim peronon várakozó, párába burkolózó késő őszi reggeleit. Megjárta velem…
Egy estém otthon
– Osszátok meg velünk, mi volt az a gyerekkori élmény, amit egy dallam azonnal elő tudott csalogatni?Csatornát váltottam. Sose szerettem, ha a rádióban zene helyett beszélgetnek, és különben sem érdekelt vadidegenek véleménye vagy története. Eleget hallgattam a munkám során őket.Felcsendült egy unos-untig játszott sláger. Pirosra váltott a kereszteződésben a lámpa, mint mindig, ha erre jártam kocsival. Márpedig minden szerdán ide vezetett utam, és lám, minden alkalommal piros lett a lámpa. Csak hogy bosszantson.Hallgattam a zenét, aminek kívülről tudtam a szövegét. Fekete bőrkesztyűbe bújtatott ujjaim önkéntelenül dobolták az ütemet a kormányon. Finoman szállingózott a hó, a főúton elhúzó busz játékos táncba kavarta össze a puha pelyheket, hogy aztán az aszfalt felett egy ujjnyira semmivé legyenek. Különösen hatott a havazás február végén, főleg, hogy a pár napja beköszöntött napos idő miatt már előmerészkedtek a tavasz hírnökei: a motorosok. Szürke ábrázatú emberek nyakukat behúzva vágtak át az útjukat jelölő sötét-fehér csíkos zebrán. Egy…
Van, ami sosem változik
Reggel nyolc negyvenöt. Utolsó mozdulat, hogy tökéletesítsem a sminkemet. A blúzom ránctalan, még langymeleg, ahogy pár perccel korábban kivasaltam. Felkerül a kedvenc fülbevalóm, és az apró nyaklánc. A hajam… nem a legfrissebb. De ma nem is kell, hogy az legyen.Megjelenik öcsém. Szemében még a reggeli álom emléke dereng. Az előszobatükörben rámosolygok.– Kéne egy… – kezdi kissé álmosan. Már készültem. Kezébe nyomom a kölnit. – Kösz! – El is tűnik.– Nem látta valaki a nyakkendőm? – hallom apa hangját. A tükörből figyelem, ahogy anya leszáguld az emeletről és apa nyakára húzza a keresett csíkos nyakkendőt. Megfordulok.– Hol van a …? – kérdi apa, de már elé tartom a másik kölnisüveget. – Oh, köszi!– A cipőm? – keresgél öcsém.– Előszoba – válaszol anyu.– Hívtad mamát, hogy megyünk? – érdeklődik apa.– Hívtam – intett anyu.– Kocsikulcs? – így öcsém.– Pulton – felelek.– Indulunk. De előtte még… – apám vigyorog.Mindig ők az elsők. Idén sincs másképp.Kilenc óra. Apuék elindulnak, mi pedig mosolyogva integetünk a kapuban anyuval.…
Szavak nélkül
Meleg volt. Rekkenő, mozdulatlan meleg volt. Talpamat a hatalmas, százéves diófa árnyékolta terasz járóköve hűsítette. Felnéztem a haragoszöld lombkoronára; a levelek egymásba kapaszkodva, közös erővel törték meg a Nap égető sugarait. Egy feketerigó szállt le egy göcsörtös faágra. Pihegve, kimerülten, csendben örült az enyhet adó levélernyőnek. Figyeltem egy darabig. Észrevett. Apró teste megfeszült, szárnyait emelgetve jelezte: hamar képes elillanni. Nem kellett tőlem félnie. Ilyen hőségben bárkivel szívesen megosztom vén diófámat. Lassan elindultam. Ideje volt megszemlélnem kis kertemet. A birodalmamat. Az öreg faóriás jótékony árnyékában heverésztek lusta rózsáim. Vörösek, sárgák, fehérek. És egy kis nyeszlett. Már második nyara dédelgettem a kis csenevész virágot, de a mellette aranyló sárga rózsa első leveléig sem ért fel. Sose hozott bimbót, nem tudtam, szirmai milyen színben pompázhatnak. Minden nap elmondtam neki: már csak egy napot kap tőlem, aztán kikaparom. Azóta is minden nap elmondom neki. Mindig megesett rajta a szívem. A rózsákon túl talpam belesüppedt…