– Túl hamar összeállt– Annál jobb, mindig panaszkodsz, hogy beáll a csuklód a gyúrástól.– És az állaga is más…– Biztos a kétszeres adag miatt.– Sokkal barnább, mint tavaly…– Ha minden áron karácsonyi hisztit akarsz látni, jó úton haladsz.– Na, jó, akkor pihentetem a tésztát. Hol vannak a formák?– Legfelső polc, a vízforraló dobozában.– Itt csak a pirító doboza van. És az van ráírva, hogy „befőttes üveg kupak”.– Akkor alatta.– Itt meg zacskók vannak egy nagy zacskóba csomagolva.– Akkor nem tudom, találd fel magad!– Nyugi, nyugi, azt hiszem, megvan. Ja, nem. Ezek a húsvéti süti formák.– Ott kell lennie a karácsonyinak is!– Itt csak nyúl és gomba forma van.– Kell lennie fenyőfának meg csillagnak is.– Tojás alakú van még.– Hát jó, legyen az. Majd rajzolunk rá cukormázzal hullócsillagot.– Azt nehezen.– Miért?– A cukormáz beszáradt.– Ó, hogy a… nem leszek ideges! Szeretet ünnep van vagy mi a franc!– Tegyünk rá porcukrot!– Remek.…
Megjelent: Nők Lapja Egészség Anna egy teherautó hangjára ébredt a délutáni szunyókálásából. Álmosan tántorgott az ablakhoz és a virágos fotelre térdelve kikönyökölt az ablakpárkányon. Az autó körül kék overállban férfiak álltak. Kinyílt a kocsi hátulja és előkerült belőle egy kanapé. Majd egy asztal, hozzávaló székekkel. Anna érdeklődve nézte, ahogy ki-be járnak az üres házba, egyre több és több bútort behordva. Megérkezett egy királykék kisautó. A sofőr oldalról kipattant egy asszony, és hangosan kiabálni kezdett a kék overállosokkal. Majd nyílt a hátsó ajtó és kiszállt a Kis Herceg. Kétség sem férhetett hozzá, hogy egy mesebeli királyfi volt: szőke haja kócosan, kissé a szemébe lógott, zsebre dugott kézzel állt a járdán. Meredten bámulta a házat, ahova folyamatosan hordták be a bútorokat. Anna csak egy pillanatra látta az arcát. Hasába millió pillangó fészkelte be magát. Vigyorogni támadt kedve. Egyszerre szerette volna továbbra is észrevétlenül figyelni a Kis Herceget, és hogy felnézzen az ablakába.…
Aranylánccal, ezüsttánccal leplek meg májusi nyárban. Madárdal kísérje lépted, s merülj el orgonától sűrű tájban. Édes szavak, bókok hada zengje neved nagyvilágba. Lelkednek tiszta csöndjében újra hallom rég elfeledett imánkat. Angyalszárnyad, fáradt vágyad akaszd fel öreg vállfádra. Legyen tiéd egyetlen nap, hisz örökkön vigyáztál mások álmára. Aranyláncom, ezüsttáncom nem ér fel hozzád, földi angyal. Ajándékom a szeretet. Kísérjen el, ha el is múlt Anyák Napja. Fotó: unsplash-logo Liana Mikah
Felbolydult egy kicsit az idei húsvét. A nem mindennapi ünnephez nem mindennapi locsolóversikék dukálnak. Ezekkel a kis szösszenetekkel garantáltan feldobod a hervadozó lányok napját. 🙂 A zöld erdő most kimarad,remélem a wifi nem szaggat.Online küldöm versemet,kellemes húsvéti ünnepet! … Közösségben jártam,karanténba zártak.Nem fogok nálad kopogni,online szabad-e locsolni? … Védőmaszkban jár a nyuszi,locsolásért nem jár puszi!Itt maradok a szobámban,meglocsollak távmunkában! Kellemes húsvéti ünnepeket kívánok!
Van az a pont, amikor a laptopot a szoba másik sarkába szeretném hajítani. Amikor elcsüggedek, mert úgy érzem, feleslegesek a virtuális papírra vetett szavak. A legtöbbször elég egy jó szó, egy bíztatás, egy ölelés és máris kevésbé felhős az ég. De, ha épp nincs senki a közeledbe, aki hozna neked egy forró teát és meghallgatná sirámaidat, akkor itt van 10 bátorító idézet, amelyek helyre billenthetik az írói lelki egyensúlyodat! Feltörekvő írók gyakran siránkoznak nekem: van egy ötletem, de attól tartok, valaki más már megcsinálta. Igen, minden bizonnyal. A legtöbb dolgot már megcsinálták mások – de nem te. /Elizabeth M. Gilbert/ A múzsa nem versenyló, és nem is egy megmászni való hegy. /Kiss Tibor/ Az írás nem pénzkereset, nem arra szolgál, hogy híresek legyünk, randizzunk, lefektessünk valakit vagy barátokat szerezzünk. Végső soron gazdagabbá teszi annak az életét, aki olvassa a munkánkat, és gazdagítja a saját életünket is. /Stephen King/ Írni sokféleképpen…
„A mozi zárva, ameddig a való élet már nem fog hasonlítani egy mozifilmre.” #maradjotthon Forrás: hetediksor.hu
Zengő éjben macskaénekcsillagkottákon gyakorol.Hajnalszín színpadon hangol a kikelet,drámájában Tél haldokol. Lázvörös égharsogja régúj Napnak régi dallamát.Fecske száll az üres utcán,Némán kérdi:Ember! Hol marad balladád? Csend a válasz,nincs más támaszembernek némaság sorsa.Mozdulatlan szerepébenüressé leszkottájában jó pár sora. Üres éjbennéma lélekmúltja strófáin elmereng.Különös kikelet dalol,kórusábanaz élet hangja feldereng. Fotó forrás: unsplash-logo Nitish Meena
Feszült csend honolt a kisvárosi utcán. A tél hűvösét még magával sodró tavaszi szellő egy öreg fenyő ágait bökdöste. A fa akkurátusan bólogatott a nyitott ablakon kiszűrődő rádióhírekre, mintha azt üzenné: „Megmondtam, én megmondtam.” Gubanc és Zsizsik, a környék híresen lusta, ámbár filozofikus hajlamokkal megáldott kandúrjai elnyúlva feküdtek a tavaszi nap melengette kocsifelhajtón. Percekig révetegen nézték az utca túloldalát lezáró, rozsdaette zöld kerítést és a kopott fajátékokat. – Te, Zsizsik, ezek meg hová lettek? – kérdezte Gubanc, miközben hosszú vörös szőrét sokadjára borzolta össze a pajkos tavaszi szellő. Zsizsiknek nem kellett megkérdeznie, kikre gondolt Gubanc. Kéne valami okosat és mélyenszántót mondani, elmélkedett magában. Hunyorgott a napfényben, fehér bundáján a két fekete folt sárga szemei felett mintha egy aggódó professzor bozontos szemöldökei lettek volna. – Talán belenyaltak a májkrémbe és bezárták őket a fészerbe – szólalt meg néhány percnyi bölcs hallgatás után. – Létezhet ennyi fészer, Zsizsik? – Ha az asztalon…
Tizenhat nap. Nagyjából ennyi idő volt szükséges, hogy elhiggyem, újév van. Annyi, de annyi minden történt a gyorsvonatként elszáguldó decemberbe és az izgő-mozgó év elejében. Tehát kellene újévi fogadalom. Vagy illenék egyet-kettőt lejegyezni. Idén kiadom a könyvem! (Vagy ezt már 2019-ben ellőttem?) Minden este írni fogok! (Na, ezt már másodikán buktam.) Akkor legalább minden elalvás előtt olvasok! (*horkolás*) Szép dolog a fogadalom, de ahogyan a konditermek kiürülnek január végén, úgy a magamnak ígért célok is üressé válnak. Monotonon zúgó gépekként kattognak agyam hátsó zugában, ugyanazokat mantrázva: Idén sem adtad ki a könyved. Egy hete nem írtál egy betűt sem. Két hónapja ugyanaz a könyv porosodik az ágyad mellett. Fogadalmak, amelyek gyűrött papírkupacok tetejére hullanak, kényszeredett írásaim halmára. Így hát egyetlen újévi fogadalmam maradt: nem fogadok meg semmit. Nem gyilkolom az énidőmet önmarcangolással, és nem állítok fel céldátumokat a határidőkbe fulladó hétköznapokban. Az írás ne legyen keserves kényszer, ne legyen elvégzendő projekt…
Utoljára talán kisiskolás koromban dobogott így a szívem, mint az Aposztróf Kiadó Dimenziók 10 c. novelláskötetének könyvbemutatóján. A pódiumon álló hölgy, dr. Nagy Milada, a kiadó egyik tulaja a nevemet mondta. És az egyik történetem. A Cirmos liliomok novellám különdíjas lett. Igazából most sem tudom felfogni. Hitetlenül forgattam az oklevelet, miközben Szűcs Tamás gitárművész az alkalomhoz illő dallamokat csalt elő hangszeréből. A következő pillanatban már a Magyar Íróképzős írókollégák gratuláltak. Mert bizony ők is ott voltak. Két különdíjat és egy második helyet zsebeltünk be, amellett, hogy hét történetünk megjelent a kötetben, köztül Berill Shero Tizenöt perc c. novellája. Valahogy így képzeltem el egy színvonalas könyvbemutatót: gitárzene, finom borok az a’Capella szőlőbirtok jóvoltából és felszabadult beszélgetés kedves ismerősökkel. Szebb ajándékot nem is kaphattam volna a karácsonyfa alá! Kellemes ünnepeket mindenkinek!
Az Aposztróf Kiadó, a Corvin Művelődési Ház és az a’Capella Szőlőbirtok közös novellapályázatot hirdetett 2019 őszén. Sok más íróképzős társammal együtt bekerültem a kötetbe! A Metróhangulat és a Cirmos liliomok c. novelláim is helyet kaptak a kiválasztott novellák között. Az első három legjobbra értékelt novella és a különdíjasok kihirdetése, valamint a könyvbemutató 2019. december 8-án 15 órakor kerül megrendezésre a XVI. kerületi Corvin Művelődési Házban. Ha arra jártok nézzetek be! 😉
Az elmúlt év inkább hasonlított a fővárosi vidámpark faszerkezetes hullámvasútjára, mint a lassan csordogáló Mesecsónakra. Egyszerre repített a legmagasabb pontra, hogy aztán egy óvatlan pillanatban lezuhanjon és egy picit kicsapjon oldalra. Az első kanyarokat még minden erődet beleadva végigsikoltod, de a végére már érzed: egyszerre zsibbadt az arcod és száraz a torkod. A Magyar Íróképzős hétvége a hullámvasút lassuló egyenese lett. Két nap, amikor szó a legteljesebb értelmében elvonulhattam a világ elől és körbe vehettem magam hasonlóan „elvetemült” írótársaimmal. A Bakony lankái közé simuló Szépalma ménesbirtoka egyszerre hordozta magában a magyar otthon és a svájci profizmus minden jegyét. Keresve sem találhattunk volna tökéletesebb helyszínt annak a töménytelen mennyiségű szónak, ötletnek, versnek és novellának, amely egyszerre indult meg belőlünk. Saját irományaink mellett a veszprémi Odalökött Költészet slam poetry csapata is kibillentette hétköznapi szürkeségbe lebegő lelkünket a nyugalmi pontról. Ilyenkor újra megérkezem. Hova? A hullámvasút elejére. De már látom, hogy nem egyedül ülök…
– Sose gondoltam, hogy megérem ezt a napot. Zoltán felriadt. Az önjáró autó ütemes rázkódásától már Budapest határában elszundított. Andzrej a repülőtéri találkozójuk óta csak beszélt. Zoltán abban sem volt biztos, hogy szétszórt, ám jó kedélyű lengyel kollégája észrevette az elbóbiskoló férfit. – Mármint, hogy levágatod a szakállad? – kérdezte Zoltán. Andzrej megvakarta apróra nyírt, vörös sörtéjét és elvigyorodott. – Nők. Értük bármit. Zoltán kitekintett a végtelen, rohanó mezőkre, kidörgölte a fáradtságot a szeméből. – Kisasszony mikor ment el? – kérdezte Andzrej. – Délután fél kettő. – Egy órával később, mint a rózsás márna. Maike hogy bírta? – Őrjöngött. Attól féltem felgyújtja a labort. – Rá vallott volna. – Irina? – Ő nem állt volna meg a laborig. – Gondolom, Václav egy sörözőbe menekült. – Az az ijesztő, hogy nem. Állítólag kiült otthon a teraszára és egész éjszaka a Moldva folyót bámulta. Az önjáró autó élesen jobbra kanyarodott, majd megszólalt…
Zoltán zsebre vágta az apró üvegcsét, mielőtt belépett a bükkszínűre lakkozott, műanyag ajtón. Mellkason vágta a tizennyolc fokra lehűtött szoba száraz levegője. A légkondicionálóból ömlő hideg nemcsak a megbarnult levelű szobanövényeket, de az iroda tulajdonosának arcvonásait is megkeményítette. A mélybarna tölgyfaasztal vélhetően ötven évvel korábbról maradt itt, mintegy mementójaként az elpusztított erdőknek. Az üres munkaasztalon a széles képernyő és egy életéért küzdő kaktusz között Zoltán egy rég elfeledettnek hitt tárgyat fedezett fel. A gondolatai egy pillanatra visszaröppentek harminc évvel ezelőtti Budapestre, ahol minden sarkon ilyeneket lehetett kapni. Szájában összefutott a nyál, nyelvét egyenesen taplószáraznak érezte. – Önt is meglepte – nem kérdés volt Zoltán felé. – Meg. – Pedig az ön hazájában nem ritka dolog. – Most már ott is az. Úgy tudom. – Úgy tudja… – a német kancellár kicserepesedett ajka ravasz mosolyra húzódott, de gyorsan rendezte arcvonásait. Zoltán meredten bámulta a háromdecis üvegpalackot, amelyben buborékok versengve szaladtak az…
– Tarts ki még egy kicsit! Maike már kiabált. Zoltán remegő kézzel tapogatózott az érintőképernyőn, többször elütötte a helyes értéket. Átfutott az agyán, hogy igazából mindegy. Aztán a nő kiáltása visszazökkentette kilátástalanságból. – Zoltán, siess! Schnell, schnell! Zoltán ujjai megtalálták a helyes értéket. A víztisztító prototípusa felbúgott, a felcsapó buborékok elrejtették a barnásszürke pikkelyeket. – Jól van… azt hiszem, sikerült! – Lélegzik? – Igen, újra mozog a kopoltyúja! Maike hangja ugyanúgy remeghetett az örömtől, mint az alig tizenöt fokos víztől, amelyben derékig állt. Zoltán beugrott mellé a medencébe, és végigsimította a csúszós, majd két méter hosszú haltestet. A viza szaporán emelgette kopoltyúját, rojtos bajusza finoman lebegett a víztisztító nyomására. – Semmi baj, Kisasszony! – Zoltán finoman átkarolta a vizát és úsztatni kezdte a medencében. – Hamarosan hazamegyünk! Már el tervezte, hol engedi vissza a Dunába. Budapesten van egy hely, amelyet régen Vizafogónak hívtak. Gondolta, ironikus lenne, ha a faj azon…
Tizenkettő voltam. Vagy tizenhárom. De ez nem is lényeg. Körmömet a tenyerembe fúrtam, úgy álltam az irodalom tanárom előtt. Felsülve. Torkomon akadt a vers. Ady. A kedvencem. A tanár vigyorogva véste be az egyest. Egész úton hazafelé potyogtak a könnyeim. Csődöt mondtam. Hogy mondom én ezt el otthon? Nem attól féltem, hogy bántanak. Apám előbb töri el a saját ujjait, minthogy kezet emelne rám. Attól féltem, hogy csalódnak bennem. Mert nekem anyukám a példaképem. Történetét színpadra valónak éreztem. A nagyanyám egyedül nevelte a három leánygyermekét az átkosban, egy szuterénben. Középső gyermeke hátszél nélkül indult el egy ismeretlen úton, nem kisebb céllal, minthogy orvos legyen. Sokan próbálták elgáncsolni. Tanárok, osztálytársak, a párt. Még többen azok, akik közel álltak hozzá. Mégis emelt fővel, két farmernadrággal és egy tollal végigcsinálta az egyetemet. Mindig mert nagyobbat álmodni, mint amit a körülmények engedtek neki. Orvos lett. Bár én nem orvosira készültem, de szerettem volna egyetemet…
Válasz mindenkitől. Címzett: Márai Sándor c. országos irodalmi pályázatot indított a Magyar Nemzeti Levéltár. Olvassátok szeretettel a válaszom. Az eredeti, levéltári levél, amire válaszolni kellett: 1982.9.30. Kedves Andor, welcome – remélhetőleg jó egészségben és felüdülten a hosszú safari után. Köszönöm a könyvet és füzetet. Heltai és Bornemisza prózáját eddig csak szórványos olvasmányokból ismertem. Most jólesik lámpaoltás előtt néhány oldalt felkortyolni ebből az érett, erős magyar párlatból – mint az ó-diópálinka, bátorít és zsongít. Érdemes kiadvány, ilyesmi erősítő lehet odahaza, – 200 évvel a nyelvújítás előtt, szellemi segítség, atmoszférikus ösztönzés nélkül, vad magányban megszólal a Magyar Irodalom!…Az Arany dolgozatokat összegyűjtő füzet is példa, hosszúra nyúlt írói pálya során sok a legnagyobbak hagyatékában is / amilyen Arany volt / a hulladék. Ahogy a kobzos, aki gúnydalt énekelt a királyról, feleli Lajosnak a Toldi szerelmében: „Nem én voltam uram, csak a mesterségem.” De Arany mindig nagy, amikor toborzókat ír, ugyanazt a nyelvet szólaltatja,…
Haladó Írótanfolyam, ahol a gondolatjelek és a vesszők születnek Határozottan lépek ki a liftből. Büszkeséggel tölt el, hogy nem kellett megkérdeznem a recepcióst, merre is van a Nefrit terem. Újra itt vagyok. Ismerős arcok tűnnek fel a Zsúrról. Megérkeztem. Ez az én közegem. Megint érzem, amit egy éve is: mindent tudni akarok. Két napig összezárva az írás szerelmétől megrészegült írók társaságával. Ujjaink között egymás történeteit pörgettük, tanultunk saját és a mások hibáiból. Megvitattuk, elmagyaráztuk, segítettük egymást. Semmi művészi allűr. Semmi sértettség. Csak tisztán az írás tudománya és annak szeretete maradt. Sorolhatnám, hogy a Magyar Íróképző 9. Haladó Írótanfolyamán hogyan ismerkedtem meg a forgatókönyvírással, az „első mondat tudományával” és a magyar művek külföldön történő megjelenésének lehetőségével. De nem teszem. Ugyanis sajnálom, hogy ezzel a beszámolóval nem adhatom át a konferenciaterem minden zugát betöltő nevetés hangját, a gondolatjelekkel és vesszőkkel üzletelő írók beszélgetéseit, vagy a novellák elgondolkodtató eszméit. Nem adhatom át, mert…
Nyugodtan valljuk meg magunknak az őszintét: mindenki imád magáról beszélni! Ha pedig kedvenc hobbinkról vagy időtöltésünkről kérdeznek, akkor a mondandónkhoz képest a Háború és Béke egy egyoldalas krumplis tészta recept. Nincs ez másképp az írókkal sem. Hogy mi történik, ha egy csapat író elkezd az írásról, karakteralkotásról és történet vezetésről beszélgetni? Nos, kívülállók csak saját felelősséggel társuljanak be. 🙂 De ha a hétköznap hőse összekerül az írott szavak emberével, akkor az alábbi öt mondatot borítékolni lehet a társalgás folyamán. 1. Ebből meg is élsz? Úgy gondolom, senki előtt nem titok, hogy piciny hazánkban igen nehéz csak írásból és néhány könyvből megélni. A legtöbb írónak van „főállása”, a szerencsésebbeknek az írással összefüggő munkája. Ha kedves akarsz lenni: „A pénz nem minden, én inkább hobbiként, kikapcsolódásként tekintek az írásra. Ha pénzt keresek belőle, az csak ajándék.” Ha gonosz akarsz lenni: Körbe nézel a helységben, majd közelebb hajolsz az illetőhöz és titokzatosan odasúgod:…
Ha kíváncsi vagy 2018 többi nyertes történetére ide kattintva el tudod őket olvasni!
Igaz karácsonyi történet alapján Ez a történet nem szegény emberekről és karácsonyi csodákról szól. Ez a történet a szeretet egyik pillérjéről, az odafigyelésről szól. Aki megdöbbentő, szívszorongató fordulatot vár a végén, most álljon meg! Aki már legalább egyszer boldog volt, hogy egy pár zoknit kapott karácsonyra, olvasson tovább! A történet egy teljesen hétköznapi, márkás sapkával kezdődik. Ez a sapka olyan átlagosan unalmas fejfedő volt, amely mellett a legtöbb ember szemrebbenés nélkül elsétál: bojt nélküli, vajszínű, visszahajtott, minden csillámot és flittert nélkülöző, kötött ruhadarab elején márkajelzéssel. Eme nemes egyszerűségében számomra mégis páratlan volt. Azok közé a ruhák közé sorolható, amelyek kortalanok és az ember úgy tekint rájuk, mintha mindig is vele lettek volna. Felbukkanására már nem is emlékszem. Hogy ajándék volt-e valakitől, vagy egy turi polcán akadtam rá, már nem lényeg. Kamasz korom olykor zord, máskor napsütötte teleit végigkísérte; akárcsak egyetemi éveim peronon várakozó, párába burkolózó késő őszi reggeleit. Megjárta velem…
Lincselő tömeg és Lektor Szektor, avagy az I. Magyar Íróképző Tábor Amikor utoljára táborba jártam, még anyukám kente nekem a májkrémes szendvicset és cukros-citromos, híg teát szürcsöltem egy fél literes Coca-Colás palackból, aminek lekopott címkéjén már csak a Ca-Co-t lehetett leolvasni. Most már én magam állítom össze a light sonkás Slimm szendvicsemet (szigorúan egyet, mert különben szívrohamot kap a kalóriaszámláló-applikációm), és nagyon trendi, BPA-mentes (jelentsen ez bármit is) kulacsból kortyolgatom az ásványvizet. Bepakoltam világjárta Wizzair-kompatibilis kabinbőröndömbe, magamra kaptam városjáró hátizsákomat, óriás napszemüvegemmel és hippi bőrszandálomban vigyorogva álltam a szombat hajnali utcán, miközben Múzsám nagyokat ásítva tolatott ki az udvarról. Csak a hülye nem látta, hogy készülök valamire. Ráadásul igen régóta. Újpesten egyik Fordból a másikba ugrottam. Mert az igazán zölden gondolkodó író telekocsival megy az I. Magyar Íróképző táborba. Még akkor is, ha félig tele az a kocsi. F. M. kiváló sofőri attitűdjei mellett, remek beszélgető társnak bizonyult. Igazából nem…
Mert a Magyar Íróképzőnél alkotni is szeretünk: hogy hozzátegyünk az irodalom ezerszínűségéhez, kidolgoztunk egy versformát – a futüriont. A futürion egy új, speciális versforma, a líra és a tudományos-fantasztikum ötvözésével járja körbe az emberiség nagy kérdéseit. Ide kattintva többet tudhatsz meg erről a rendhagyó versformáról és további verseket is olvashatsz! Most pedig jöjjön két vers a fentiek égisze alatt. MOLNÁR KITTIAz utolsó csepp Forrón fullaszt a szél, homlokon verejték,Tarkómon végigfut utolsó vízcseppként.vizetkérhetsz. Száraz, holt táj felett kegyetlen vörös ég,Pergő homokban sánc, nyúlok a puskámért.egyetvihetsz. Ostoroz a tudat, dübörög az észérv,Kezemben fegyverrel hogy hozhatok békét?ez van,mehetsz. Napszítta pusztában szomjazik a világ,feltekint az égre, várja a megváltást.ebbenhihetsz. Nincs áldás, se vigasz, vérébe fagyott árnyki vadul kereste életünk forrását.ezértélhetsz. Forrón fullaszt a szél, nem vár ránk ezer év,Tarkómon lefut egy utolsó vízcsepp még.vízértölhetsz. … MOLNÁR KITTILevél a Holdról Holdbéli tájvarázs vadítja el szívem,Apró üveggolyó Földünk csupán innen.gyerevelem! Holnap csak a határ, csillagokból az út,Lelkem elvágyódik, nem tart…
Hogy miről írjak verset s hogyan? A sorok hosszát az első mondat, A rímet az utolsó szó adja. Csak figyelj, hogy jó legyen a hangzat! Élvezd, szeresd és írd ami jön, Nem kell hozzá leizzadni bőrt. És ha nincs értelme, az se számít, Frappáns légy, az mindenkit elámít. Használj kalandos, bűvös szavakat, Suhanj, mint csurgó folyón a kajak. Légy laza és a versed lesz faja, Vagy görcsölj rá és tépkedd a hajad. Most jön a neheze, figyelj nagyon, Kérdés: miről kéne írni vajon?Annyi uncsi téma létezik már, ‘Szerelem’, ‘háború’. Hú… de „király”. Eredetiség kell itt a népnek! Legyen új és csattanós a vége. Ölesd meg a főszereplőt végleg, Lehet csak tanulság is a lényeg. Meríts a régi nagyok múltjából, Legyél nyelvújító a javából. Csípem a Tót atyafis Mikszáthot, De tán idézek egy terminátort. Határtalanság itt a jellemző, De ha nincs kinek írni, felejtős. Tudom, ha költők így lettek volna, Shakespeareben…
Flowban van az igazság Sokszor nem értettem, amikor valaki azt mondta, „flowba kerültem”. Úgy gondoltam, ez is valamilyen modern hóbort, egy divatos kifejezés, amelyet előszeretettel csépelnek közhelyesre, akár a vegán és a gluténmentes szavakat. A flow kifejezéshez különböző képeket kapcsoltam. Olykor egy meditáló szerzetest, aki több napos koplalással és mantrázással eléri a megvilágosodás útját. Máskor egy egyszerű ember alakja sejlett fel, aki kellő mennyiségű alkoholt és tudatmódosító pirulákat fogyaszt az élet fájdalmaira. Semmivel sem tartottam többre a flowt egy hajnalig tartó buli mámorához képest. Aztán a rájöttem, hogy a flow ennél jóval több, mégis jóval egyszerűbb elérni. Az első hosszabb novellámnál világosodtam meg, akár az említett szerzetes a hegyen. Amikor kiszakadtam térből és időből. Amikor a főszereplőm szemén keresztül láttam a magam alkotta világot. Hagytam, hogy a neki teremtett érzések átjárjanak. Kiragadtam karaktereket a való világomból, hogy új gondolatokkal és tettekkel átformálva társaként vagy ellenségként állítsam elé. Képzeletemben arcok, életek bukkantak…
Kereslek a világ tetején, felhők fölé nyúló, szikrázó hótakaróval borított ormok kék jegén. Kereslek a hegytetőn fehérlő mészkősziklák útjain, életükért kapaszkodó, tüskés bokrok ágain. Kereslek dombok haragoszöld lankáin, virágok borította mezők tarka tájain. Kereslek határtalan sópusztában, élettelen rögök közt megbújó gyíkok társaságában. Kereslek a magyar fűtengeren, tücskök szerenádjától hangos végtelenben. Kereslek tenger mosta, aranyszínű partokon, kagylókkal tarkított apró hantokon. Kereslek folyó vájta ártereken, iszapszagtól terhes, sűrű berkekben. Kereslek zsenge kertek lugasaiban, vidéki házak muskátlitól vörös udvaraiban. Kereslek arctalan tömeg takarta utca betonján, égretörő házak omladozó teraszán. Kereslek, egyre kereslek már rég. Hűs árnyék.
Újra csöndbe merült a mészkő terasz. Skuba tarkóján már húzódott az égett bőr, tenyerére ráalvadt a vére.– Azután fogadtam meg, hogy nem ölök több embert – szólalt meg újra Smok.– És a szüzek, akik eltűntek a városból? – ráncolta össze homlokát a fiú.A sárkány pofáján fáradt mosoly terült el.– Riogattak téged gyerekkorodban a mumussal, Skuba Dratewka?– Hogyne! Többször is. Anyám folyton azt hajtogatta, ha nem tartom tisztán a cipőmet és az ingemet, akkor elviszi őket a mumus, és járhatok majd pucéran!– És mondd, láttad valaha a mumust?– Soha.– És mondd, láttál már sárkányt a karjában vergődő lánykával az égen?– Nem, de a sárkányok köztudottam éjszaka vadásznak!– Hmm, igazán? – Smok furcsa vigyort vágott, ami inkább grimaszhoz hasonlított. – Ezt nem is tudtam. És mondd, szerinted a lányok némán tűrnék, hogy elkapja őket egy sárkány? Hány alkalommal verhették volna fel a várost a sikítozó szüzek? Ötvenszer? Százszor?– Akkor mégis hogy magyarázod…
– A félelmed szagát még ez a döglött birka sem tudja elnyomni – húzta el száját a sárkány. Mosolygott. Legalábbis Skuba remélte, hogy mosolyog.A legény kilépett a szikla mögül. Még mindig úgy vélte, hogy megütötte a hőség.– Okos – mutatott a sárkány a tetemre. – Kibelezted és kénnel meg cinkkel töltötted meg. Ilyennel még nem találkoztam. Igen leleményes…– Tu… Tudsz beszélni? – hebegte Skuba.– Több nyelven is folyékonyan. Tudod, pár száz év alatt ragadt valami rám…– Pár száz év?!A sárkány arrébb tolta a birkát, majd méltóságteljesen elheveredett, hosszú, aranytarajos farkát maga köré tekerte.– Rég nem beszélgettem már emberrel – mondta. – A legtöbbször üvöltve, csörömpölve rontanak rám kivont karddal hadonászva. Te vagy évszázadok óta az első, aki a fejét használja az ereje helyett.Skuba meredten állt, és hitetlenül figyelte a sárkány mozgó száját. Biztos, hogy napszúrás kapott.– Jól vagy? – kérdezte a sárkány. – Kicsit úgy nézel ki, mintha megártott volna…
Skuba Dratewka lehajította terhét válláról, megtörölte gyöngyöző homlokát, majd kezét tördelve az égre tekintett. Szokatlanul forró időjárás gyötörte a lengyel vidéket. A levegő remegett a hőségtől, a kegyetlen sugarak szárazra pödörték a kókadó szedrek leveleit, felsültek a tökök a forró homokban. A lovak itatójában megposhadt a víz, repedések futottak végig a döngölt gyalogutakon. Alacsonyan repültek a madarak, épp csak annyira libbentették meg szárnyukat, hogy egyik hűsítő lomb árnyékából átérjenek a másikba.Megzörrent a közeli galagonyabokor. Skuba összerezzent, ösztönösen hátrálni kezdett. Egyre inkább erősödött benne a kezdetben még csak lappangó gondolatfoszlány: őrültség volt ide jönni.Behunyta szemét és Wandára gondolt. Felsejlett előtte a lány hófehér selyembőre, törékeny nádszál alkata, tiszta tavakat idéző szeme és apró, bazsarózsa színű ajka. Hosszú, mézszőke haját végigsimította a délutáni nap fénye; gyönyörű, gyöngyfehér ruhakölteménye meglibbent, ahogy egy fontoskodó udvaronc elsietett előtte. Felemelte szemét a vörös márványpadlóról. Hosszan nézték egymást. Wanda tekintetébe annyi érzelem keveredett, amitől más szüzek megbolondultak…
Magyar Íróképző, meg amit akartok Ha valahol, hát itt biztos az első padban ültem volna. Nem úgy, mint az egyetemen, ahol az aréna méretű előadóban minél hátrébb akartam kerülni és a lelkére kötöttem a barátnőmnek, bökjön meg, hogyha horkolok. Itt nem volt első pad, nem lehettem sem stréber, sem alibiző. Félkörben ültünk, egyenrangú tanulóként.Voltak köztünk első könyvesek, tíz éve regényüket ápolgatók, költők, bizonytalanok, naivak, lelkesek, novellisták, regényisták, idealisták, és olyanok, akik még azt se tudták, mit szeretnének írni. Középen ott volt ő. A maga pofátlanul laza stílusában. Nem volt szüksége projektorra, vetítővászonra. Őmaga egész lényével betöltötte a konferenciatermet. Zsiga Henrik olyan alapot adott, amelyre stabil házat lehet építeni. Volt nem egy olyan írásom, ahol imádtam a történetet, de hiányzott belőle valami. Biztos érezted már, hogy nem egészen kerek, amit alkottál, de nem tudod, hol a porszem a gépezetbe. Az Íróképzőn ezeket a porszemeket takarítottuk le. Módszertant mutatott, hogy a vakon…
– No, mi legyen? – kérdezte Pongrác. – Az én véleményemet tudod – fintorgott Bonifác. Kérdően tekintettek Szervácra. Szervác a sziklameredély szélén állt, karba tett kézzel nézte a hegy lábánál fekvő, hajnali ködbe burkolózó falut. A horizonton narancsszín derengés hirdette az új nap eljövetelét. Május idusát. – Minden évben ugyanaz – mondta. Megdörgölte kortalan, sápadt arcát. – Mert ez a feladatunk – sóhajtott Pongrác, akár egy apa, aki már sokadszorra magyarázza el az élet nagy dolgait nehéz felfogású gyermekének. – Már rég túl lennénk rajta, ha nem csinálnál elvi kérdést belőle, Szervác! – a szikla szélén ülő Bonifác leköpött a mélybe. Felhúzott térdére támaszkodva, undorral tekintett a völgyre. – Ne kezdjétek! – forgatta szemét Pongrác. – Ez minden évben nagyon nehéz döntés. – Szörnyű, hogy egy legyintéssel el akarod intézni – csóválta fejét Szervác, Bonifácot fürkészve. – Mert ennyit érnek! – csattant fel Bonifác. – És kezdődik is… – Pongrác…
– Osszátok meg velünk, mi volt az a gyerekkori élmény, amit egy dallam azonnal elő tudott csalogatni?Csatornát váltottam. Sose szerettem, ha a rádióban zene helyett beszélgetnek, és különben sem érdekelt vadidegenek véleménye vagy története. Eleget hallgattam a munkám során őket.Felcsendült egy unos-untig játszott sláger. Pirosra váltott a kereszteződésben a lámpa, mint mindig, ha erre jártam kocsival. Márpedig minden szerdán ide vezetett utam, és lám, minden alkalommal piros lett a lámpa. Csak hogy bosszantson.Hallgattam a zenét, aminek kívülről tudtam a szövegét. Fekete bőrkesztyűbe bújtatott ujjaim önkéntelenül dobolták az ütemet a kormányon. Finoman szállingózott a hó, a főúton elhúzó busz játékos táncba kavarta össze a puha pelyheket, hogy aztán az aszfalt felett egy ujjnyira semmivé legyenek. Különösen hatott a havazás február végén, főleg, hogy a pár napja beköszöntött napos idő miatt már előmerészkedtek a tavasz hírnökei: a motorosok. Szürke ábrázatú emberek nyakukat behúzva vágtak át az útjukat jelölő sötét-fehér csíkos zebrán. Egy…
Reggel nyolc negyvenöt. Utolsó mozdulat, hogy tökéletesítsem a sminkemet. A blúzom ránctalan, még langymeleg, ahogy pár perccel korábban kivasaltam. Felkerül a kedvenc fülbevalóm, és az apró nyaklánc. A hajam… nem a legfrissebb. De ma nem is kell, hogy az legyen.Megjelenik öcsém. Szemében még a reggeli álom emléke dereng. Az előszobatükörben rámosolygok.– Kéne egy… – kezdi kissé álmosan. Már készültem. Kezébe nyomom a kölnit. – Kösz! – El is tűnik.– Nem látta valaki a nyakkendőm? – hallom apa hangját. A tükörből figyelem, ahogy anya leszáguld az emeletről és apa nyakára húzza a keresett csíkos nyakkendőt. Megfordulok.– Hol van a …? – kérdi apa, de már elé tartom a másik kölnisüveget. – Oh, köszi!– A cipőm? – keresgél öcsém.– Előszoba – válaszol anyu.– Hívtad mamát, hogy megyünk? – érdeklődik apa.– Hívtam – intett anyu.– Kocsikulcs? – így öcsém.– Pulton – felelek.– Indulunk. De előtte még… – apám vigyorog.Mindig ők az elsők. Idén sincs másképp.Kilenc óra. Apuék elindulnak, mi pedig mosolyogva integetünk a kapuban anyuval.…
Meleg volt. Rekkenő, mozdulatlan meleg volt. Talpamat a hatalmas, százéves diófa árnyékolta terasz járóköve hűsítette. Felnéztem a haragoszöld lombkoronára; a levelek egymásba kapaszkodva, közös erővel törték meg a Nap égető sugarait. Egy feketerigó szállt le egy göcsörtös faágra. Pihegve, kimerülten, csendben örült az enyhet adó levélernyőnek. Figyeltem egy darabig. Észrevett. Apró teste megfeszült, szárnyait emelgetve jelezte: hamar képes elillanni. Nem kellett tőlem félnie. Ilyen hőségben bárkivel szívesen megosztom vén diófámat. Lassan elindultam. Ideje volt megszemlélnem kis kertemet. A birodalmamat. Az öreg faóriás jótékony árnyékában heverésztek lusta rózsáim. Vörösek, sárgák, fehérek. És egy kis nyeszlett. Már második nyara dédelgettem a kis csenevész virágot, de a mellette aranyló sárga rózsa első leveléig sem ért fel. Sose hozott bimbót, nem tudtam, szirmai milyen színben pompázhatnak. Minden nap elmondtam neki: már csak egy napot kap tőlem, aztán kikaparom. Azóta is minden nap elmondom neki. Mindig megesett rajta a szívem. A rózsákon túl talpam belesüppedt…
1872, Szentpétervár – Micsoda előadás volt! – Hunfalvy János kipirult arccal szorongatta pezsgőspoharát a szentpétervári kongresszusi központ pazar fogadótermében állva. – Én mondom, Keleti barátom, remek volt a javaslata, hogy a népszámlálás esetében a nemzetiségek meghatározásánál döntő szerepe legyen az anyanyelv és a nyelvismeret megkérdezésének! Briliáns, egyszerűen briliáns! – Ne hozzon zavarba, Hunfalvy! – mosolygott Keleti Károly. – Nagyon örülök, hogy eljöttünk. A hágai kongresszus kellően rég volt már ahhoz, hogy új ismeretekre tegyünk szert, és egy sor függőben lévő kérdést megvitassunk a külföldi kollégákkal. – És most milyen feladatot szemelt ki magának a jövőre nézve? – somolygott Hunfalvy. – A hágai találkozón tárgyalt európai szőlészeti és borászati statisztika elkészítése igen nagy elismerést hozott a konyhára. Mivel akarja ezt túlszárnyalni? – Nagyon egyszerű, drága barátom! Semmi egyébbel, minthogy a következő nemzetközi kongresszust Budapesten szervezzük meg! Hunfalvy nagyot füttyentett. – Nem aprózza el a dolgokat, Keleti! – Sosem voltam erről híres.…
1887, Szeged Korán beköszöntött a hideg idő a Szeged melletti vadászterületen. Az októberi bágyadt napsugarak csak nehezen tudták feloszlatni a pusztára telepedett párát. Keleti kissé szipogott. Egészsége már korántsem volt a régi, de ez nem tartotta vissza egy ígéretesnek tűnő agarászástól. Rojt, a díjnyertes, fehér-barna foltos magyar agár izgatottan mozgatta hegyes, fekete orrát, fülét kíváncsian emelgette a természet hangjaira. A kutya remegve várta gazdájától a parancsot, hogy végre a szántás buckái között megbújó nyulak után eredhessen. Kőrösy József Keleti Károly mellé lépett, hogy csendben szemlélhessék a tájat. Kár is lett volna felesleges beszéddel megzavarni az idilli hajnalt. Kőrösy rövid füttyel magához hívta zsemleszín agarát, Császárt, majd lassú, kimért léptekkel elindult. Keleti követte a férfit, Rojt mellette kapkodta hosszú, izmos lábait, fejét ide-oda forgatta gyanús mozgolódások után kutatva. Némán haladtak előre a mezőn, a két férfi és a két kutya. – Örülök, hogy el tudott jönni – suttogta Kőrösy. – Már…
1892, Budapest – Magyar Tudományos Akadémia Jekelfalussy József méltóságteljesen lépett a pódiumra. Megszámlálhatatlan előadást és értekezletet vezetett már erről az emelvényről, megannyi tudományos vita irányítójaként működött közre. De most nem ezért volt itt. – Mélyen tisztelt akadémiai tagok, kedves barátaim! Mérhetetlen fájdalommal osztom meg önökkel azt a szörnyű hírt, hogy Keleti Károly, korunk briliáns statisztikusa, ez év május 30-án örökre eltávozott köreinkből. Az Akadémia dísztermére síri csend telepedett. Fekete gyászruhába öltözött férfiak szegezték szomorú tekintetüket Jekelfalussy Józsefre. – Tragikus nap ez a mai – folytatta. – Elvesztettünk nemcsak egy kiváló tudóst, de egy zseniális irodalmárt, egy nem mindennapi közgazdászt és nem utolsósorban, egy nagyszerű embert. Az érdemeit, a munkáit… – Jekelfalussy elakadt. Hiába gondolta át alaposan mondandóját, a gyász úgy látszik most akart kitörni rajta. Megragadta a pulpitus széleit, hogy erőt gyűjtsön. –… szükségtelen felsorolnom, hisz mindannyian ismerik. S hogy miért is fáj nekem a legjobban az elvesztése? Mutassanak nekem…
1871, Pest – Népliget Csodálatos tavaszi délután köszöntött a fővárosra, a Népligetben lustán döngicséltek a méhek, madarak füttykoncertjei kísérték a hosszú, hideg tél sötétségébe belefáradt városiakat. Greguss Ágost aggódva tördelte kezeit, miközben Keleti karját kinyújtva elmélyülten tanulmányozta párbajtőrének ívét. Tíz lépéssel odébb Áldor Imre újságíró szintén fegyverének állapotát vizsgálta. – Drága sógor, nem túlzás ez egy kicsit? – Greguss az ajkába harapott, ahogy a szikrázó napsütésben felvillanó pengére pillantott. – Úgy értem… párbaj egy hibás publicisztika miatt? – Egy nagyon fontos publicisztika miatt. Ráadásul nem ez volt az első ilyen kontár munka a kolléga tollából! – Értem én, de mit mondok Lillának, hogy ha baja lesz? – Először is – Keleti Greguss felé fordult. – Nem lesz bajom. Másodszor, ha valamilyen oknál fogva mégis fűbe harapnék, mondja meg Lillusnak, hogy a férje a magyar újságírás becsületéért küzdött. – Repesni fog az örömtől, ha megtudja – forgatta szemét Greguss. – Mondja,…
1867, Pest – Földművelésügyi Minisztérium Gorove István homlokráncolva hajolt az előtte tornyosuló papírtömeg legtetején heverő iromány fölé. Gondterhelten tanulmányozta Deák Ferenctől kapott levelét, amely a Kiegyezés részleteit taglalta. Az újonnan megalakult Andrássy-kormány földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi minisztereként szó szerint a nyakába szakadt a szétzilált magyar gazdaság minden kisebb-nagyobb problémája. Egyelőre a fejetlenség minisztere vagyok, gondolta keserűen. Kopogtattak. Gorove levette orráról okuláréját, kemény, acélszürke tekintetét irodájának vastag tölgyfaajtajára emelte. – Szabad! Vézna, csontos, hivatali szolga dugta be az orrát. – Gorove miniszter úr! Keleti Károly úr megérkezett! – jelentette be a hivatalnok. – Küldje be! Gorove hátradőlt magas támlás székében, szórakozottan hátrasimítottata őszes, hullámos haját, majd megpödörte dús, kackiás bajuszát, amelyre körszakálla mellett a legbüszkébb volt. Keleti szinte berobbant a miniszter irodájába. Szőkésbarna haja a szélrózsa minden irányába meredt, ingjét hevenyészve tűrte be nadrágjába, szemében az elszántság tüze égett. Kezében egy nagyobb kupac jegyzetet szorongatott. – Miniszter úr, köszönöm, hogy ilyen…
Persze csak említeni kellett anyámat. Már majdnem elértem a bárt, amikor megjelent. Mentőmellényben. – Irány a part! – a vállamig sem ért, de olyan erősen kapta el a könyökömet, hogy csak pislogtam. – Befizettem magunkat egy olyan vízi fotelre, tudod, amiben sokan beleülhetnek, és motorcsónakkal húzzák! – Szívatsz? Tegnap láttam, hogy valaki kirepült belőle, mert nem kapaszkodott rendesen! – Az béna volt! Különben is, ideje valami izgit kiposztolni a közösségi oldaladra! Már az is izgalmas lesz, ha túlélem ezt a családi nyaralást, gondoltam sötéten. A nagybátyámra éppen akkor csatolták fel a mellényt, amikor a partra értünk. – Hoztál sört? – kérdezte. – Szerinted mikor hoztam volna? – Én is menni akaroook! – az unokaöcsém toporzékolt a bokáig érő vízben. – Nem mész! – mondta gépiesen keresztanyám. – De igen! – De nem! – De igen! – Befejezted? – Menjünk! Ideje egy kis extrém, családi programnak! – anyám elkezdett minket az…
1861, Pest – Báró Eötvös József villája – Szerkesztett már valaha ilyen jelentőségű lapot? – Eötvös József báró a fiatal férfi elé dobta a Politikai Hetilap aktuális számát. A huszonnyolcadik életévét taposó Klette Károly szeme felcsillant a kiadvány láttán, izgalmában végighúzta ujját szép ívű bajuszán. – Nos, báró uram, ilyet még soha. De ez sem lehet nehezebb, mint Bem tábornok alatt harcolni! A báró önkéntelenül elmosolyodott a lelkes ifjú szavai hallatán. – Valami hasonló kijelentést vártam magától. Mindenesetre jó, ha tudja, hogy ez az újság igen jelentős befolyással bír a magyar közéletben. Nem holmi sebtében összefirkantott röpcéduláról van szó, hanem egy komoly politikai témákat feszegető, modern hetilapról. Elvárom a minőségi, precíz munkát az íróimtól és a szerkesztőmtől. Mit gondol, meg tud birkózni a feladattal? Eötvös jelentőségteljesen nézett Klettére. Az ifjú ajkai egy pillanatra szétnyíltak, okos, mélybarna szemei elkerekedve meredtek a báróra. – Igen! – Klette úgy pattant fel ültő helyéből,…
Nem tagadom, akadt egy novellapályázat, ahol annyira koncentráltam a korhű ábrázolásra és leírásra, hogy elfelejtettem figyelni a műfaji kötelmekre. Pontosítok, csupán a novella egyik legfontosabb eleme maradt le a végéről: a csattanó. A Központi Statisztikai Hivatal 150. születésnapjának alkalmából pályázatot hirdetett Keleti Károly, a magyar statisztika alapító atyjának életéről. Statisztika. Hmm. Izgalmasan hangzik, nem igaz? Először hagyni akartam az egészet. Aztán valahogy mégis eltévedtem egy oldalra, ahol Keleti Károly életét részletezték. El kell ismernem, nem unatkozott első statisztikusunk. Akkor beindult a fantáziám, valami elkezdett motoszkálni az agyamba. Elkezdődött a kutatómunka, a történelmi háttér vizsgálata, a kortárs költők és gondolkodók életrajzának tanulmányozása. Végül megszületett a történet, ami ugyan nem lett novella, de így is büszke vagyok rá, hogy bekerült a közönségdíjra jelölt 20 írás közé. A történet első felét itt olvashatod.
Behunytam a szemem és hagytam, hogy a napfény melegítse az arcomat. Megnyugtatóan hatott rám a tenger semmihez sem fogható morajlása. A sós szellő a hajamba kapott, és lágyan simogatta bőrömet.Csatt!A fülem csengett, mintha mellettem harangoztak volna. Tajtékozva kerestem a merénylőt, aki megzavarta nyugalmamat. A húszéves öcsém fütyörészve kémlelte a partot, míg a hatéves unokaöcsém úgy tett, mintha valami szörnyen érdekeset talált volna a homokban.– Ki volt az?Egyszerre mutattak egymásra. Felvettem a labdát a földről. Egy hatévest mégse leckéztethetek meg…Teljes erővel öcsémnek vágtam a labdát. Játszi könnyedséggel hajolt előle, amely így a nagybátyámnak csapódott. Ijedtében a nyakába öntötte a sört a kezében tartott műanyag pohárból. A magyarokhoz oly jellemző végeláthatatlan káromkodásba kezdett, figyelve arra, hogy ugyanazt a szitokszót ne használja kétszer. Öcsém fetrengve röhögött, én meg úgy tettem, mintha szörnyen érdekelne a lábujjam körméről lepattogzott körömlakk.– Inkább a szememet szúrtátok volna ki! – nézte szomorúan nagybátyám az üres poharat. – Órákat…
Mikor már tudatosult bennem, hogy az a bizony nagybetűs ÍRÓ szeretnék lenni, felmerült bennem az a bizonyos kérdés: Mi teszi az írót íróvá? Az, hogy ír. Sokat.Én írtam is. Sokat. Már van egy regényre való anyagom. De biztos te is voltál már olyan helyzetben, amikor elkészítettél egy krémet a vasárnapi süteményedhez, megkóstoltad, és érezted, hogy hiányzik belőle valami, de nem tudtad megfogalmazni, hogy mi? Én pont így voltam a történetemmel, a karaktereimmel, de még a párbeszédeimmel is.Na, ilyenkor jön jól egy sokat látott, szakmailag felkészült és több éves tapasztalattal rendelkező szakember: a nagyi. Régi, repedezett fakanalát belemártja a krémedbe, megízleli, majd megcsóválja fejét, hogy tupírozott, hófehér haja csak úgy lifeg a konyha párás levegőjében.– Ej, te lány, nem érzed, hogy kimaradt a cukor! Pont emiatt fordultam a nagyokhoz. Elővettem Jókait. Meg Dan Brownt. De J. K. Rowlingot mindenképpen. Aztán rájöttem, hogy nem tudom oldalakon keresztül, csodálatos motívumokkal leírni a dunai Vaskaput. És nem…
Tisztán emlékszem a napra, amikor megérkezett az e-mail a postafiókomba a Magyar Irodalomháztól: „Gratulálunk! A Te művedet biztosan jelöltük a megjelenésre!” A Múzsám valamit nagyon magyarázott, dühös volt, szidta a munkáját, a forgalmat és talán még a kormányt is. A laptop mögé bújva figyeltem, ahogy fújtatva rója a köröket. Aztán megállt. Vett egy mély levegőt, és végre rám nézett. Szemöldöke felszaladt a csodálkozástól, ahogy groteszk mód vigyorogtam a képernyőmre.– Mit vigyorogsz? – kérdezte, de szája sarkában mosoly bujkált. A jókedv ragadós.– Ezt nézd! – feléje fordítottam a laptopot.Hunyorgott, szájáról le tudtam olvasni a novellám címét: Tisztességtelen piaci magatartás.– Ez a te novellád! – ugrott fel örömében. – Megmondtam! Tudtam, hogy írónő leszel!Örömében nagyot bokszolt a levegőbe. Már el is felejtette a munkáját, a forgalmat, de még a kormányt is. A Magyar Irodalomház az elsők között választotta ki Cathrine Miller álnéven írt Tisztességtelen piaci magatartás c. novellámat, amely hamarosan megjelenik az Ezerszín novellás kötetben. A végleges novellák listáját ide kattintva tekintheted meg.
Sose gondoltam volna, hogy az első publikációm a magyar irodalom egyik meghatározó alakjának önálló kiadványában fog megjelenni. Fejős Évának köszönhetően első „szösszenetem”, A Szabónak lenni jó c. kisnovellám 2017 októberében látott napvilágot a Fejős Éva Magazin őszi számában. Ezúton is köszönöm a bizalmat!
A Múzsám kezébe került egy régi írásom. Homlokráncolva, akkurátosan olvasta el a közel tíz oldalt, amit még időszámításunk előtt vetettem papírra. Rám nézett. Zöld szeméből nem tudtam kiolvasni, mit gondol. Aztán elmosolyodott. Csak egy szó volt. – Folytasd! – Komolyan? – Komolyan. Mit veszthetsz? Egy rajongód már van. – Hol kezdjem? – Keress pályázatokat, és írj! – Komolyan? – Ha, csak ennyiből áll a szókincsed, akkor inkább hagyd. És folytattam. Vagy inkább elkezdtem? Újrakezdtem. Hogy, miért?Egy szó miatt. Egy szó felszínre hozta rég elfeledett álmomat, hogy író leszek. Egy szó megindított bennem egy érzést, ami most kikívánkozik. Papírra kívánkozik. Múzsám lett. Csendes mecénásom, aki elvonul, ha kreativitásom a felszínre tör és magányra vágyom. Őszinte, kegyetlen kritikusommá vált, hiszen tudja (tudom), jobbá nem akkor válok, ha kedvesen megsimogatja fejemet és szép szavakkal illeti dőre, összecsapott munkámat. Olvas, és kérdez. Rávilágít a hibákra. Mert ő az olvasó. Az olvasó pedig tudja, milyen történetre vágyik. Elindultam. Elindítottak. Elég volt egy…