A waweli sárkány I.
Skuba Dratewka lehajította terhét válláról, megtörölte gyöngyöző homlokát, majd kezét tördelve az égre tekintett. Szokatlanul forró időjárás gyötörte a lengyel vidéket. A levegő remegett a hőségtől, a kegyetlen sugarak szárazra pödörték a kókadó szedrek leveleit, felsültek a tökök a forró homokban. A lovak itatójában megposhadt a víz, repedések futottak végig a döngölt gyalogutakon. Alacsonyan repültek a madarak, épp csak annyira libbentették meg szárnyukat, hogy egyik hűsítő lomb árnyékából átérjenek a másikba.Megzörrent a közeli galagonyabokor. Skuba összerezzent, ösztönösen hátrálni kezdett. Egyre inkább erősödött benne a kezdetben még csak lappangó gondolatfoszlány: őrültség volt ide jönni.Behunyta szemét és Wandára gondolt. Felsejlett előtte a lány hófehér selyembőre, törékeny nádszál alkata, tiszta tavakat idéző szeme és apró, bazsarózsa színű ajka. Hosszú, mézszőke haját végigsimította a délutáni nap fénye; gyönyörű, gyöngyfehér ruhakölteménye meglibbent, ahogy egy fontoskodó udvaronc elsietett előtte. Felemelte szemét a vörös márványpadlóról. Hosszan nézték egymást. Wanda tekintetébe annyi érzelem keveredett, amitől más szüzek megbolondultak…
Fagyosszentek
– No, mi legyen? – kérdezte Pongrác. – Az én véleményemet tudod – fintorgott Bonifác. Kérdően tekintettek Szervácra. Szervác a sziklameredély szélén állt, karba tett kézzel nézte a hegy lábánál fekvő, hajnali ködbe burkolózó falut. A horizonton narancsszín derengés hirdette az új nap eljövetelét. Május idusát. – Minden évben ugyanaz – mondta. Megdörgölte kortalan, sápadt arcát. – Mert ez a feladatunk – sóhajtott Pongrác, akár egy apa, aki már sokadszorra magyarázza el az élet nagy dolgait nehéz felfogású gyermekének. – Már rég túl lennénk rajta, ha nem csinálnál elvi kérdést belőle, Szervác! – a szikla szélén ülő Bonifác leköpött a mélybe. Felhúzott térdére támaszkodva, undorral tekintett a völgyre. – Ne kezdjétek! – forgatta szemét Pongrác. – Ez minden évben nagyon nehéz döntés. – Szörnyű, hogy egy legyintéssel el akarod intézni – csóválta fejét Szervác, Bonifácot fürkészve. – Mert ennyit érnek! – csattant fel Bonifác. – És kezdődik is… – Pongrác…
Egy estém otthon
– Osszátok meg velünk, mi volt az a gyerekkori élmény, amit egy dallam azonnal elő tudott csalogatni?Csatornát váltottam. Sose szerettem, ha a rádióban zene helyett beszélgetnek, és különben sem érdekelt vadidegenek véleménye vagy története. Eleget hallgattam a munkám során őket.Felcsendült egy unos-untig játszott sláger. Pirosra váltott a kereszteződésben a lámpa, mint mindig, ha erre jártam kocsival. Márpedig minden szerdán ide vezetett utam, és lám, minden alkalommal piros lett a lámpa. Csak hogy bosszantson.Hallgattam a zenét, aminek kívülről tudtam a szövegét. Fekete bőrkesztyűbe bújtatott ujjaim önkéntelenül dobolták az ütemet a kormányon. Finoman szállingózott a hó, a főúton elhúzó busz játékos táncba kavarta össze a puha pelyheket, hogy aztán az aszfalt felett egy ujjnyira semmivé legyenek. Különösen hatott a havazás február végén, főleg, hogy a pár napja beköszöntött napos idő miatt már előmerészkedtek a tavasz hírnökei: a motorosok. Szürke ábrázatú emberek nyakukat behúzva vágtak át az útjukat jelölő sötét-fehér csíkos zebrán. Egy…
Van, ami sosem változik
Reggel nyolc negyvenöt. Utolsó mozdulat, hogy tökéletesítsem a sminkemet. A blúzom ránctalan, még langymeleg, ahogy pár perccel korábban kivasaltam. Felkerül a kedvenc fülbevalóm, és az apró nyaklánc. A hajam… nem a legfrissebb. De ma nem is kell, hogy az legyen.Megjelenik öcsém. Szemében még a reggeli álom emléke dereng. Az előszobatükörben rámosolygok.– Kéne egy… – kezdi kissé álmosan. Már készültem. Kezébe nyomom a kölnit. – Kösz! – El is tűnik.– Nem látta valaki a nyakkendőm? – hallom apa hangját. A tükörből figyelem, ahogy anya leszáguld az emeletről és apa nyakára húzza a keresett csíkos nyakkendőt. Megfordulok.– Hol van a …? – kérdi apa, de már elé tartom a másik kölnisüveget. – Oh, köszi!– A cipőm? – keresgél öcsém.– Előszoba – válaszol anyu.– Hívtad mamát, hogy megyünk? – érdeklődik apa.– Hívtam – intett anyu.– Kocsikulcs? – így öcsém.– Pulton – felelek.– Indulunk. De előtte még… – apám vigyorog.Mindig ők az elsők. Idén sincs másképp.Kilenc óra. Apuék elindulnak, mi pedig mosolyogva integetünk a kapuban anyuval.…
Szavak nélkül
Meleg volt. Rekkenő, mozdulatlan meleg volt. Talpamat a hatalmas, százéves diófa árnyékolta terasz járóköve hűsítette. Felnéztem a haragoszöld lombkoronára; a levelek egymásba kapaszkodva, közös erővel törték meg a Nap égető sugarait. Egy feketerigó szállt le egy göcsörtös faágra. Pihegve, kimerülten, csendben örült az enyhet adó levélernyőnek. Figyeltem egy darabig. Észrevett. Apró teste megfeszült, szárnyait emelgetve jelezte: hamar képes elillanni. Nem kellett tőlem félnie. Ilyen hőségben bárkivel szívesen megosztom vén diófámat. Lassan elindultam. Ideje volt megszemlélnem kis kertemet. A birodalmamat. Az öreg faóriás jótékony árnyékában heverésztek lusta rózsáim. Vörösek, sárgák, fehérek. És egy kis nyeszlett. Már második nyara dédelgettem a kis csenevész virágot, de a mellette aranyló sárga rózsa első leveléig sem ért fel. Sose hozott bimbót, nem tudtam, szirmai milyen színben pompázhatnak. Minden nap elmondtam neki: már csak egy napot kap tőlem, aztán kikaparom. Azóta is minden nap elmondom neki. Mindig megesett rajta a szívem. A rózsákon túl talpam belesüppedt…
Részlet II.: Szabónak lenni jó!
Persze csak említeni kellett anyámat. Már majdnem elértem a bárt, amikor megjelent. Mentőmellényben. – Irány a part! – a vállamig sem ért, de olyan erősen kapta el a könyökömet, hogy csak pislogtam. – Befizettem magunkat egy olyan vízi fotelre, tudod, amiben sokan beleülhetnek, és motorcsónakkal húzzák! – Szívatsz? Tegnap láttam, hogy valaki kirepült belőle, mert nem kapaszkodott rendesen! – Az béna volt! Különben is, ideje valami izgit kiposztolni a közösségi oldaladra! Már az is izgalmas lesz, ha túlélem ezt a családi nyaralást, gondoltam sötéten. A nagybátyámra éppen akkor csatolták fel a mellényt, amikor a partra értünk. – Hoztál sört? – kérdezte. – Szerinted mikor hoztam volna? – Én is menni akaroook! – az unokaöcsém toporzékolt a bokáig érő vízben. – Nem mész! – mondta gépiesen keresztanyám. – De igen! – De nem! – De igen! – Befejezted? – Menjünk! Ideje egy kis extrém, családi programnak! – anyám elkezdett minket az…
Az író, aki elfelejtette a műfajt
Nem tagadom, akadt egy novellapályázat, ahol annyira koncentráltam a korhű ábrázolásra és leírásra, hogy elfelejtettem figyelni a műfaji kötelmekre. Pontosítok, csupán a novella egyik legfontosabb eleme maradt le a végéről: a csattanó. A Központi Statisztikai Hivatal 150. születésnapjának alkalmából pályázatot hirdetett Keleti Károly, a magyar statisztika alapító atyjának életéről. Statisztika. Hmm. Izgalmasan hangzik, nem igaz? Először hagyni akartam az egészet. Aztán valahogy mégis eltévedtem egy oldalra, ahol Keleti Károly életét részletezték. El kell ismernem, nem unatkozott első statisztikusunk. Akkor beindult a fantáziám, valami elkezdett motoszkálni az agyamba. Elkezdődött a kutatómunka, a történelmi háttér vizsgálata, a kortárs költők és gondolkodók életrajzának tanulmányozása. Végül megszületett a történet, ami ugyan nem lett novella, de így is büszke vagyok rá, hogy bekerült a közönségdíjra jelölt 20 írás közé. A történet első felét itt olvashatod.
Részlet: Szabónak lenni jó!
Behunytam a szemem és hagytam, hogy a napfény melegítse az arcomat. Megnyugtatóan hatott rám a tenger semmihez sem fogható morajlása. A sós szellő a hajamba kapott, és lágyan simogatta bőrömet.Csatt!A fülem csengett, mintha mellettem harangoztak volna. Tajtékozva kerestem a merénylőt, aki megzavarta nyugalmamat. A húszéves öcsém fütyörészve kémlelte a partot, míg a hatéves unokaöcsém úgy tett, mintha valami szörnyen érdekeset talált volna a homokban.– Ki volt az?Egyszerre mutattak egymásra. Felvettem a labdát a földről. Egy hatévest mégse leckéztethetek meg…Teljes erővel öcsémnek vágtam a labdát. Játszi könnyedséggel hajolt előle, amely így a nagybátyámnak csapódott. Ijedtében a nyakába öntötte a sört a kezében tartott műanyag pohárból. A magyarokhoz oly jellemző végeláthatatlan káromkodásba kezdett, figyelve arra, hogy ugyanazt a szitokszót ne használja kétszer. Öcsém fetrengve röhögött, én meg úgy tettem, mintha szörnyen érdekelne a lábujjam körméről lepattogzott körömlakk.– Inkább a szememet szúrtátok volna ki! – nézte szomorúan nagybátyám az üres poharat. – Órákat…
Az első nagy löket – Ezerszín novellagyűjtemény
Tisztán emlékszem a napra, amikor megérkezett az e-mail a postafiókomba a Magyar Irodalomháztól: „Gratulálunk! A Te művedet biztosan jelöltük a megjelenésre!” A Múzsám valamit nagyon magyarázott, dühös volt, szidta a munkáját, a forgalmat és talán még a kormányt is. A laptop mögé bújva figyeltem, ahogy fújtatva rója a köröket. Aztán megállt. Vett egy mély levegőt, és végre rám nézett. Szemöldöke felszaladt a csodálkozástól, ahogy groteszk mód vigyorogtam a képernyőmre.– Mit vigyorogsz? – kérdezte, de szája sarkában mosoly bujkált. A jókedv ragadós.– Ezt nézd! – feléje fordítottam a laptopot.Hunyorgott, szájáról le tudtam olvasni a novellám címét: Tisztességtelen piaci magatartás.– Ez a te novellád! – ugrott fel örömében. – Megmondtam! Tudtam, hogy írónő leszel!Örömében nagyot bokszolt a levegőbe. Már el is felejtette a munkáját, a forgalmat, de még a kormányt is. A Magyar Irodalomház az elsők között választotta ki Cathrine Miller álnéven írt Tisztességtelen piaci magatartás c. novellámat, amely hamarosan megjelenik az Ezerszín novellás kötetben. A végleges novellák listáját ide kattintva tekintheted meg.