A kis herceg
Megjelent: Nők Lapja Egészség Anna egy teherautó hangjára ébredt a délutáni szunyókálásából. Álmosan tántorgott az ablakhoz és a virágos fotelre térdelve kikönyökölt az ablakpárkányon. Az autó körül kék overállban férfiak álltak. Kinyílt a kocsi hátulja és előkerült belőle egy kanapé. Majd egy asztal, hozzávaló székekkel. Anna érdeklődve nézte, ahogy ki-be járnak az üres házba, egyre több és több bútort behordva. Megérkezett egy királykék kisautó. A sofőr oldalról kipattant egy asszony, és hangosan kiabálni kezdett a kék overállosokkal. Majd nyílt a hátsó ajtó és kiszállt a Kis Herceg. Kétség sem férhetett hozzá, hogy egy mesebeli királyfi volt: szőke haja kócosan, kissé a szemébe lógott, zsebre dugott kézzel állt a járdán. Meredten bámulta a házat, ahova folyamatosan hordták be a bútorokat. Anna csak egy pillanatra látta az arcát. Hasába millió pillangó fészkelte be magát. Vigyorogni támadt kedve. Egyszerre szerette volna továbbra is észrevétlenül figyelni a Kis Herceget, és hogy felnézzen az ablakába.…
Világuralom
Feszült csend honolt a kisvárosi utcán. A tél hűvösét még magával sodró tavaszi szellő egy öreg fenyő ágait bökdöste. A fa akkurátusan bólogatott a nyitott ablakon kiszűrődő rádióhírekre, mintha azt üzenné: „Megmondtam, én megmondtam.” Gubanc és Zsizsik, a környék híresen lusta, ámbár filozofikus hajlamokkal megáldott kandúrjai elnyúlva feküdtek a tavaszi nap melengette kocsifelhajtón. Percekig révetegen nézték az utca túloldalát lezáró, rozsdaette zöld kerítést és a kopott fajátékokat. – Te, Zsizsik, ezek meg hová lettek? – kérdezte Gubanc, miközben hosszú vörös szőrét sokadjára borzolta össze a pajkos tavaszi szellő. Zsizsiknek nem kellett megkérdeznie, kikre gondolt Gubanc. Kéne valami okosat és mélyenszántót mondani, elmélkedett magában. Hunyorgott a napfényben, fehér bundáján a két fekete folt sárga szemei felett mintha egy aggódó professzor bozontos szemöldökei lettek volna. – Talán belenyaltak a májkrémbe és bezárták őket a fészerbe – szólalt meg néhány percnyi bölcs hallgatás után. – Létezhet ennyi fészer, Zsizsik? – Ha az asztalon…
55 történet, 2 novella, 1 különdíj
Utoljára talán kisiskolás koromban dobogott így a szívem, mint az Aposztróf Kiadó Dimenziók 10 c. novelláskötetének könyvbemutatóján. A pódiumon álló hölgy, dr. Nagy Milada, a kiadó egyik tulaja a nevemet mondta. És az egyik történetem. A Cirmos liliomok novellám különdíjas lett. Igazából most sem tudom felfogni. Hitetlenül forgattam az oklevelet, miközben Szűcs Tamás gitárművész az alkalomhoz illő dallamokat csalt elő hangszeréből. A következő pillanatban már a Magyar Íróképzős írókollégák gratuláltak. Mert bizony ők is ott voltak. Két különdíjat és egy második helyet zsebeltünk be, amellett, hogy hét történetünk megjelent a kötetben, köztül Berill Shero Tizenöt perc c. novellája. Valahogy így képzeltem el egy színvonalas könyvbemutatót: gitárzene, finom borok az a’Capella szőlőbirtok jóvoltából és felszabadult beszélgetés kedves ismerősökkel. Szebb ajándékot nem is kaphattam volna a karácsonyfa alá! Kellemes ünnepeket mindenkinek!
Dimenziók 10 könyvbemutató
Az Aposztróf Kiadó, a Corvin Művelődési Ház és az a’Capella Szőlőbirtok közös novellapályázatot hirdetett 2019 őszén. Sok más íróképzős társammal együtt bekerültem a kötetbe! A Metróhangulat és a Cirmos liliomok c. novelláim is helyet kaptak a kiválasztott novellák között. Az első három legjobbra értékelt novella és a különdíjasok kihirdetése, valamint a könyvbemutató 2019. december 8-án 15 órakor kerül megrendezésre a XVI. kerületi Corvin Művelődési Házban. Ha arra jártok nézzetek be! 😉
Az utolsó csepp III.
– Sose gondoltam, hogy megérem ezt a napot. Zoltán felriadt. Az önjáró autó ütemes rázkódásától már Budapest határában elszundított. Andzrej a repülőtéri találkozójuk óta csak beszélt. Zoltán abban sem volt biztos, hogy szétszórt, ám jó kedélyű lengyel kollégája észrevette az elbóbiskoló férfit. – Mármint, hogy levágatod a szakállad? – kérdezte Zoltán. Andzrej megvakarta apróra nyírt, vörös sörtéjét és elvigyorodott. – Nők. Értük bármit. Zoltán kitekintett a végtelen, rohanó mezőkre, kidörgölte a fáradtságot a szeméből. – Kisasszony mikor ment el? – kérdezte Andzrej. – Délután fél kettő. – Egy órával később, mint a rózsás márna. Maike hogy bírta? – Őrjöngött. Attól féltem felgyújtja a labort. – Rá vallott volna. – Irina? – Ő nem állt volna meg a laborig. – Gondolom, Václav egy sörözőbe menekült. – Az az ijesztő, hogy nem. Állítólag kiült otthon a teraszára és egész éjszaka a Moldva folyót bámulta. Az önjáró autó élesen jobbra kanyarodott, majd megszólalt…
Az utolsó csepp II.
Zoltán zsebre vágta az apró üvegcsét, mielőtt belépett a bükkszínűre lakkozott, műanyag ajtón. Mellkason vágta a tizennyolc fokra lehűtött szoba száraz levegője. A légkondicionálóból ömlő hideg nemcsak a megbarnult levelű szobanövényeket, de az iroda tulajdonosának arcvonásait is megkeményítette. A mélybarna tölgyfaasztal vélhetően ötven évvel korábbról maradt itt, mintegy mementójaként az elpusztított erdőknek. Az üres munkaasztalon a széles képernyő és egy életéért küzdő kaktusz között Zoltán egy rég elfeledettnek hitt tárgyat fedezett fel. A gondolatai egy pillanatra visszaröppentek harminc évvel ezelőtti Budapestre, ahol minden sarkon ilyeneket lehetett kapni. Szájában összefutott a nyál, nyelvét egyenesen taplószáraznak érezte. – Önt is meglepte – nem kérdés volt Zoltán felé. – Meg. – Pedig az ön hazájában nem ritka dolog. – Most már ott is az. Úgy tudom. – Úgy tudja… – a német kancellár kicserepesedett ajka ravasz mosolyra húzódott, de gyorsan rendezte arcvonásait. Zoltán meredten bámulta a háromdecis üvegpalackot, amelyben buborékok versengve szaladtak az…
Az utolsó csepp I.
– Tarts ki még egy kicsit! Maike már kiabált. Zoltán remegő kézzel tapogatózott az érintőképernyőn, többször elütötte a helyes értéket. Átfutott az agyán, hogy igazából mindegy. Aztán a nő kiáltása visszazökkentette kilátástalanságból. – Zoltán, siess! Schnell, schnell! Zoltán ujjai megtalálták a helyes értéket. A víztisztító prototípusa felbúgott, a felcsapó buborékok elrejtették a barnásszürke pikkelyeket. – Jól van… azt hiszem, sikerült! – Lélegzik? – Igen, újra mozog a kopoltyúja! Maike hangja ugyanúgy remeghetett az örömtől, mint az alig tizenöt fokos víztől, amelyben derékig állt. Zoltán beugrott mellé a medencébe, és végigsimította a csúszós, majd két méter hosszú haltestet. A viza szaporán emelgette kopoltyúját, rojtos bajusza finoman lebegett a víztisztító nyomására. – Semmi baj, Kisasszony! – Zoltán finoman átkarolta a vizát és úsztatni kezdte a medencében. – Hamarosan hazamegyünk! Már el tervezte, hol engedi vissza a Dunába. Budapesten van egy hely, amelyet régen Vizafogónak hívtak. Gondolta, ironikus lenne, ha a faj azon…
Az odafigyelés sapkái
Igaz karácsonyi történet alapján Ez a történet nem szegény emberekről és karácsonyi csodákról szól. Ez a történet a szeretet egyik pillérjéről, az odafigyelésről szól. Aki megdöbbentő, szívszorongató fordulatot vár a végén, most álljon meg! Aki már legalább egyszer boldog volt, hogy egy pár zoknit kapott karácsonyra, olvasson tovább! A történet egy teljesen hétköznapi, márkás sapkával kezdődik. Ez a sapka olyan átlagosan unalmas fejfedő volt, amely mellett a legtöbb ember szemrebbenés nélkül elsétál: bojt nélküli, vajszínű, visszahajtott, minden csillámot és flittert nélkülöző, kötött ruhadarab elején márkajelzéssel. Eme nemes egyszerűségében számomra mégis páratlan volt. Azok közé a ruhák közé sorolható, amelyek kortalanok és az ember úgy tekint rájuk, mintha mindig is vele lettek volna. Felbukkanására már nem is emlékszem. Hogy ajándék volt-e valakitől, vagy egy turi polcán akadtam rá, már nem lényeg. Kamasz korom olykor zord, máskor napsütötte teleit végigkísérte; akárcsak egyetemi éveim peronon várakozó, párába burkolózó késő őszi reggeleit. Megjárta velem…
A waweli sárkány III.
Újra csöndbe merült a mészkő terasz. Skuba tarkóján már húzódott az égett bőr, tenyerére ráalvadt a vére.– Azután fogadtam meg, hogy nem ölök több embert – szólalt meg újra Smok.– És a szüzek, akik eltűntek a városból? – ráncolta össze homlokát a fiú.A sárkány pofáján fáradt mosoly terült el.– Riogattak téged gyerekkorodban a mumussal, Skuba Dratewka?– Hogyne! Többször is. Anyám folyton azt hajtogatta, ha nem tartom tisztán a cipőmet és az ingemet, akkor elviszi őket a mumus, és járhatok majd pucéran!– És mondd, láttad valaha a mumust?– Soha.– És mondd, láttál már sárkányt a karjában vergődő lánykával az égen?– Nem, de a sárkányok köztudottam éjszaka vadásznak!– Hmm, igazán? – Smok furcsa vigyort vágott, ami inkább grimaszhoz hasonlított. – Ezt nem is tudtam. És mondd, szerinted a lányok némán tűrnék, hogy elkapja őket egy sárkány? Hány alkalommal verhették volna fel a várost a sikítozó szüzek? Ötvenszer? Százszor?– Akkor mégis hogy magyarázod…
A waweli sárkány II.
– A félelmed szagát még ez a döglött birka sem tudja elnyomni – húzta el száját a sárkány. Mosolygott. Legalábbis Skuba remélte, hogy mosolyog.A legény kilépett a szikla mögül. Még mindig úgy vélte, hogy megütötte a hőség.– Okos – mutatott a sárkány a tetemre. – Kibelezted és kénnel meg cinkkel töltötted meg. Ilyennel még nem találkoztam. Igen leleményes…– Tu… Tudsz beszélni? – hebegte Skuba.– Több nyelven is folyékonyan. Tudod, pár száz év alatt ragadt valami rám…– Pár száz év?!A sárkány arrébb tolta a birkát, majd méltóságteljesen elheveredett, hosszú, aranytarajos farkát maga köré tekerte.– Rég nem beszélgettem már emberrel – mondta. – A legtöbbször üvöltve, csörömpölve rontanak rám kivont karddal hadonászva. Te vagy évszázadok óta az első, aki a fejét használja az ereje helyett.Skuba meredten állt, és hitetlenül figyelte a sárkány mozgó száját. Biztos, hogy napszúrás kapott.– Jól vagy? – kérdezte a sárkány. – Kicsit úgy nézel ki, mintha megártott volna…